- Milyen összeállítással készültek a pápai közönségnek? 

- A válogatás nem speciálisan Pápának szól, hiszen ha összeáll egy turnéműsor, az végig megy, mint egy színházi előadás. Így Pápán is ugyanazt játsszuk el, mint az összes többi helyen. Van viszont egy alapelvünk: ugyanarra a helyszínre ugyanazzal a műsorral sosem térünk vissza. A műsoron belül persze sok a kihagyhatatlan dal, amik minden előadóhoz szorosan kapcsolódnak. Hoztunk a 2011 végén megjelent kóló-lemezről is dalokat, és mindenféle más korokból is szerepelnek a repertoárban. Több mint kétszáz dal közül választhatunk, amik kézben vannak, bőséges tehát a választék. Remélem, mindenki megtalálja azt, amire számít, és talál olyat is, amit szívesen hallgat újra.

- Gyakran választják koncerthelyszínül a templomot?

- A templom, mint helyszín, vegyes érzelmeket indukál. Nagyon hízelgő, és megtisztelő, hogy ezeken a helyeken játszhatunk, de akusztikailag komoly problémák adódhatnak. Itt, Pápán a beállásnál volt módunk megérezni a templom akusztikáját, ami nagyon jó. Ez nyilván szakmai szempont, viszont érinti a közönséget, hiszen nem mindegy, mennyire értika szöveget, hogyan érvényesül a zene. Amúgy eddig az össze

templomban, ahol jártunk, emlékezetes koncerteket tartottunk. A szakrális helyek által adott plusz mind a közönségre, mind ránk hatással van. A tapasztalat szerint a végére mindenki úgy föllazul a koncert elejére jellemző visszafogottságból, hogy elfeledkezik arról, hogy hol is van. Ezt persze jó értelemben mondom.

- Az ön koncertjei nem szorulnak különösebb előzetes beharangozásra. Elég a név, és máris beindulnak a régi reflexek. Hogyan viseli ezt a fajta népszerűséget?

- Az a rajongás, ami például jellemző volt a Metrós korszakra, ma már természetesen nincs, hiszen velem együtt felnőtt egy közönségréteg, ami ebből a szempontból decensebb. A mára jellemző népszerűséget már jól lehet tűrni. A hosszú távú lét titkairól magam sem tudok jó válaszokat adni. Ha tudnám ennek a fajta népszerűségnek a képletét, akkor meg nem árulnám el. Persze könnyen viccelődök vele. Annyi bizonyos, hogy sosem ültünk föl semmilyen divathullámra, nem alkudtunk meg a könnyebb ellenállás irányába való haladásért, a színpadon sem vagyunk mások, mint magánemberként. Mindig a maximumot akarjuk, a legjobb csapattal, és sosem az számított, hogy mennyi kerül a gázsiból a zsebünkbe, hanem az, hogy az előadás a lehető legtökéletesebb legyen. Nekem fontos, hogy a színpadon zenei produkciók is szülessenek, ne csupán a dalok hangozzanak el. A szólók, a zenészkollégák egyéni megnyilvánulásai értékes pillanatok a koncerten belül. Tehát egyfajta maximalizmusra törekszem, másrészt igyekszem mindig hiteles maradni, nem akarok olyan bőrbe bújni, ami nem illik rám. Talán ezt is megérzi, értékeli a közönség. Én mindig azt csinálom, amihez kedvem van, és szerencsés dolog, hogy ez találkozik a közönség ízlésével. Olyan dalokat énekelünk, amiket tábortűz mellett, egy szál gitárral is el lehet énekelni. Aztán ott vannak a Dusán-féle fantasztikus szövegek, amik hihetetlenül időtállóak. Úgy éneklem a 70-es években született dalokat, hogy minden soruk igaz, vagy igazabb a mai világban is.

- Az eddig kapott állami díjakkal, és számos elismeréssel, életművével a birtokában nem gondolt arra, hogy hátradől, és azt mondja, elég volt?

- A 2011-es Aréna-koncert után úgy éreztem, hogy Arénát - legalább is egy ideig - nem akarok csinálni, mert iszonyatos meló, egy éves munka van abban, amíg összeáll. A közönség természetesen csak a jéghegy csúcsát látja, és ez így is van jól. Aztán 2012-ben már foglalkoztatott a duett-lemez gondolata, amit az idei nyáron készítettünk el. Már akkor tudtam, hogy az újabb Aréna-koncertet nem lehet kivédeni. Persze ez így van, az egyik ötlet húzza a másikat. Amit csinálok, az a szó legjobb értelmében örömforrás a számomra. A zenész létre azt szokták mondani, hogy ez nem munka, hanem életforma. Így nem is merül föl a hátradőlés kérdése, mert az ember élete maga a zene. Amíg ez nekem ekkora örömöt okoz, nem jut eszembe, hogy abbahagyjam.

Nagy Imre