ÜNNEP A VILÁG TETEJÉN - Interjú Vincze Lillával

- Pályafutásod fontos évfordulóhoz érkezett. Harminc éve nyertétek meg az Interpop Fesztivált a Napoleon Boulevard-ral. Akkoriban mennyire tudatosan készültél a pályára? Gondoltál-e arra, mi lesz tíz, húsz, harminc év múlva?

- Már kisgyermek koromban tudtam, hogy valamilyen módon a művészetek, a zene területén kell lehorgonyoznom. Ilyen volt a lényem. Hogy komolyzene, popzene vagy színház, szinte csak részletkérdés volt. Egy-két repüléssel kapcsolatos szakma, mint például a stewardess, azért izgatott. Akkortájt bizonyos fokig jobban lehetett előre tervezni, mint most. Ha az ember képezte magát, és szorgalmasan tanult, számíthatott rá, hogy elér egy eredményt. Az biztos, hogy óriási szorgalom kellett és kitartás. Voltak akkoriban is tehetségkutatók, én is vittem a gitáromat mindenféle versenyekre, a Pol-beat Fesztiváltól a Röpülj, páváig, és néha kudarcokat is meg kellett élni. Akkor már megzenésítettem néhány verset, de közben izgatott a rock n' roll, az alternatív zene, a komolyzene. Igazából mindenhova jelentkeztem, ahova csak lehetett. Kaptam segítséget is. Még a gimnázium idején sor került az első önálló estemre, amit az iskola szervezett. Ez a művelődési házban volt. Tizenhat évesen elmondhattam magamról, hogy saját gitárkísérettel koncertet adtam. Ez is azt mutatta, hogy nekem ez az utam. Később rockszínházi meghallgatásokra mentem, ott sajnos a tánctudásom hiánya miatt elutasítottak. A zenés színház végül nem sikerült, ekkor jöttek az alternatív zenekaraim. Ebben az időszakban is nagyon sokat tanultam. Tulajdonképpen egy koncertélménynek köszönhetem, hogy végül rátaláltam a saját utamra. A Solaris zenekarban láttam meg azt a jövőképet, mely a szellemi utamon előre vihet. Fantasztikus zenekar volt, nemzetközi viszonylatban is kimagasló. Már akkor is univerzálisan gondolkodtam a zenéről, érdekeltek a különböző kultúrák, főleg a francia, azon belül pedig a sanzonok világa. Ehhez kötődik a majdani zenekar neve is, a Napoleon Boulevard. Ilyen szinten nagyon sokat számít, hogy van egy jövőképed, hogy hol szeretnéd magadat látni. Nagyon kicsin múlott, hogy nem mentem külföldre, illetve nem maradtam olyan helyeken, ahol megalapozhattam volna egy másfajta karriert, akár Franciaországban vagy Svájcban. Olyan helyzetben voltam, hogy választanom kellett a zenekarom és a külföldi ajánlatok között. Kétszer is volt olyan, amikor kimondottan hívtak, és akkor már egy éve tombolt a Napoleon Boulevard, és döntenem kellett, hogy Svájcba megyek élni, vagy maradok. Biztos, hogy egész másképp alakult volna az életem, ha akkor igent mondok. De annyira fontos volt számomra a zenekar, hogy semmiképp nem akartam, hogy vége legyen. Ez volt az elsődleges szempont. Ha akkor másként döntök, nem lett volna a Napoleon Boulevard-nak az a csodálatos négy-öt éve, és az egész itthoni pályafutásom kimaradt volna. Izgalmas volt mérlegelni, mit áldozok fel, leszek-e kint sikeres? Mivel nem láttam még példát arra, hogy valaki közülünk kint világsztár lett volna, ezért nem győzött meg az ajánlat. Ezt a magyar sikert, ezt a speciális, különleges zenét nem akartam eldobni egy középszerű európai karrier kedvéért. Még Celine Dionnak is, aki mögött már tizennégy éves korában menedzsment állt, több mint egy évtizedet kellett várnia, hogy befusson, pedig három-négy nyelven kitűnően énekel. Eleve későn is kezdtem, és nem énekeltem olyan jól angolul, németül, franciául, ez is szempont volt a döntésemben.

- Voltak ezek a sikeres évek a zenekarral, aztán jött egy váltás. Minden pályán vannak ilyen pontok, amikor valami már nem működik, és változtatni kell. Téged visszavetettek vagy inkább inspiráltak ezek a helyzetek?

- Ezek nagyon nehéz helyzetek, nem beszélve arról, hogy az első ilyen váltás egybeesett a rendszerváltással, és még ott van az ember magánélete is. Kavarodás van ám ilyenkor. Nem lehet hirtelen eldönteni, hogyan tovább. Kellenek olyan napok, olyan időszakok, amikor hagyjuk egy picit menni a dolgokat. Nem volt óriási pánik, de vissza kellett vonulnom egy kicsit. Megrázó, amikor semmit nem folytathatsz úgy, ahogy eddig. Annak a rendszernek lejárt az ideje, közben egy baráti közösség, mert egy zenekar az kell legyen, szétment. Másképp gondolkodtunk már sok mindenben, hibákat is elkövettünk, és egyszer csak pár év siker, milliónyi eladott lemez és hihetetlen koncertek után vége volt. Ezt nehéz feldolgozni. A közös munka folyamatos örömforrás volt, sosem teher. A koncertezésnél nagyobb élmény nincs. Néha valóban fárasztó, de mindig is boldoggá tett. Közben a lemezkiadási szisztéma is megváltozott, minden átalakult. Sok-sok választásra kényszerültünk. Jöttek a kereskedelmi rádiók és a tévék, ebben a helyzetben sok zenekar és kapcsolat bomlott fel. Ilyen lehetett a filmgyártásban, mikor a némafilm után megjelent a hangosfilm. Durva a példa, de mégis hasonló helyzet volt. Ilyenkor tényleg csak a legügyesebbek, a legkitartóbbak maradnak fenn, és hát, akiknek van menedzsmentjük. Magyarországon nekünk a zenekarral az egyik legnagyobb problémánk az volt, hogy nagyon kevés volt az igazán professzionális menedzser. Ezt az átmenetet senki sem tudta igazán profin megoldani. Saját felelősségemre úgy döntöttem, hogy folytatom szólóban. A Solaris is újra elkezdett zenélni, egy darabig volt Napoleon Boulevard más énekesnőkkel, én Czigivel maradtam. A kilencvenes évek eleje az útkeresésről szólt. Végül is különösebb probléma nélkül átcsúsztunk egy másik rendszerbe, egy másfajta zenei világba. Ennek végül is örülök.

- A rendszerváltás táján született dalaitok közéletibbek voltak, ha direkt nem is politizáltatok.

- Ez nagyon benne volt a levegőben. Mikor elmentünk Erdélybe, ott már forradalmi hangulat volt. Itthon is érezni lehetett, hogy ez a rendszer már nem tud működni, nem tud újat hozni. Már a politikusok sem tudták manipulálni. Ez egy izgalmas időszak volt. Nem ismertük még igazából a kapitalizmust, de a szocializmus már megbukott. Ebben a helyzetben születtek ezek az érdekes dalok. Ettől tudott érdekes lenni a zenekar. Nagyjából ’92-ig tartott ez az időszak, még az első szólólemezeimen is nyomot hagyott ez az átmenet. Később már kicsit másképp közelítettünk a témához, jött ez a kicsit ezoterikusabb irány.

- Mégis mintha ugyanaz a társadalomkritika lenne a közéleti dalokban, mint a későbbi albumok mesevilágában. Én legalábbis valami alternatíva keresést, elvágyódást érzek bennük.

- Igen, ez így van. Már a Mámor-lemez tele van ilyenekkel. „Hova menekülnél, melyik az a hit, / melyik az az isten, aki utasít?” - írta Térey János, de a Két hold különleges világa is erről szól. Akkoriban jöttek divatba a fantasy filmek, a „Kötözz meg és ölelj!” világa. Korábban nem is születhettek ilyenek, Szepes Mária is titokban írta A vörös oroszlánt, ami aztán engem is megihletett. Mindig nagyon tetszett a művészetekben a titokzatosság, a saját utak keresése. Ha nincs egy misztériuma az alkotó embernek, akkor könnyen unalmassá válhat. A Két holdnál ott volt a regény, a borító-festmény, mindig valami víziót társítottunk a dalokhoz. A Mély kék album is ilyen. Mindegyik lemez kapcsolatba hozható társművészetekkel. Az Angyalnak, madárnak filmes világa is nagy játékteret adott. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a lemezkészítés csapatmunka, zenésztársak nélkül semmire sem mennék. Sosem lehettem volna az az énekesnő, aki most vagyok, ha nem találkozom a pályámat meghatározó emberekkel. Nem mindegyikükkel dolgozom már együtt, de amiket közösen alkottunk, azok mindig megmaradnak.

- Egy fontos mérföldkő az életedben egybeesik az ezredfordulóval. Akkoriban, eddigi pályád félidején kezdtél el tanítani. Több tanítványod is sikereket ért el tehetségkutató versenyeken, illetve rockoperák főszerepeit játsszák. Hogy látod tizenöt év távlatából? Megérte a befektetés?

- Volt egy időszak, amikor mással nem is szerettem volna foglalkozni, csak a tanítással. Pályám elején éjjel-nappal koncerteztünk, akkor erre nem volt lehetőség. Valamikor a Két hold lemez után jött egy csöndesebb időszak, akkor kezdett érlelődni bennem, hogy tanítani kéne. Közben magam is tanultam, eljártam kurzusokra, hogy az énektechnikán belül a bel canto részt is tökéletesítsem. Mikor később elkezdtem tanítani, még az elsők között érkezett hozzám több olyan tanítvány, akik ma már komoly énekesek. Csemer Bogi az első ösztöndíjasom volt, már akkor is rendkívüli tehetségnek tartottam. Tóth Attilát is nagy öröm volt tanítani. Akkoriban zenekarai voltak, tele volt tervekkel, míg végül megtalálta az igazán neki való műfajt, a rockoperát. A Társulatban tűnt fel, onnan aztán gyorsan felfelé ívelt a pályája. Danics Dóra is a tanítványom volt, az anyukájához, Bach Szilviához pedig régi barátság fűz. A mostani növendékeim között is vannak nagy tehetségek, Kardos Csaba, Winkler Flóra és Dóka Attila – mindegyiküket nagyon eredetinek találom. Dóka Attila nem csak énekes, kiváló dalszerző is. Én is rengeteget tanulok tőlük. Azért jó, hogy van a klubom, a Kockacukor, mert ott őket is be tudom mutatni a közönségnek. A templomi koncertjeimre is szoktam hívni őket. Gere Barna is elképesztően sokat fejlődött, és még sok nevet sorolhatnék. Azt látom, hogy az az energia, amit befektettem, folyamatosan megtérül. A tanítás számomra feltöltődés, ráadásul aki fiatalokkal foglalkozik, naprakész is marad. Frissebb a gondolkodása. Nem a saját világomban vagyok csak, hanem követem az ő útjaikat is. Engem addig érdekel ez a pálya, ameddig tudok valami újat mutatni. Ezért is örülök a cirkuszi koncertnek. Nem az a típus vagyok, aki ötven éven keresztül ugyanazt csinálja. Szeretek más műfajokban is részt venni, kísérletezni, kitalálni önálló esteket, engem ez mozgat. A művészeti klub is erről szól. Olyan embereket ismerhetek meg, akik más területeken alkotnak, mégis a későbbiekben közösen megálmodhatunk valamit. Amíg van eszközöm, energiám, és látom, hogy erre van érdeklődés, folytatni fogom.

- Aki ismer téged, tudja, mi mindent megvalósítottál. De vannak olyan helyzetek, mikor az ember nemet mond. Sok ilyen volt az életedben? Mindig jó döntésnek bizonyult?

- Bevallom, sokszor nem volt jó döntés. Nagyon sajnálom, hogy nem volt egy olyan tapasztalt tanácsadóm, aki segített volna ebben. Arról álmodoztam kislány koromban, hogy nekem egy olyan producerem lesz, vagy egy olyan zenésztársam, aki majd jól átlátja ezeket a helyzeteket, és tudni fogja, nekem mi a jó. Szóval egy jó menedzsmentről álmodoztam. Ha van egy ilyen ember a háttérben, akkor nem biztos, hogy itt beszélgetnénk. Nem így alakult. De ha lett is volna, voltam annyira cserfes és határozott, hogy ne mindig hallgassak rá. A karakán embereket pedig nem mindig szeretik. Nem vagyok öntörvényű, de az sem vagyok, akit valahova odaraknak, és ottmarad. Szertettel és szakmai érvekkel meggyőzhető vagyok. Nem akadt olyan menedzser, aki minden szinten az életem része lehetett volna. Nekem a pálya nagyon egybeesik a magánéletemmel, ezt én felvállalom. Valaki azt mondja, a pályát és a magánéletet határozottan külön kell választani. A színpadot én is külön választom, mert egészen más Lilla ül itt, mint aki a színpadon énekel, de közben mégis minden porcikámban ott van a magánember. Így duplán nem mindegy, kinek a szavára hallgat az ember. Volt, hogy a jó tanácsot nem hallgattam meg. Konkrét döntéseket is tudok mondani. Mészáros Márta felkért, hogy játsszam el a Napló gyermekeimnek című filmben az orosz kislány szerepét. Teljesen pánikba estem, és végül lemondtam. Éppen azt gondoltam, nem vagyok jó énekes, és hogy jövök én ahhoz, hogy egy filmben szerepeljek? Senki nem volt, aki megmagyarázza, hogy itt nem egy színésznőre van szükség, hanem arra a cserfes lányra, aki én vagyok. Nem jól működött a kommunikáció. Pályakezdő voltam, frissen nyertük meg a fesztivált, tele voltam kérdésekkel. Ez volt az egyik rossz döntésem. De ha zenés filmről lett volna szó, egy percig nem gondolkodom. A másik ilyen már a rendszerváltás után történt. Vándorfi László hívott a Veszprémi Petőfi Színházba. Nagyon bánom, hogy erre is nemet mondtam. Kimondott szerepajánlat volt. Azt kell mondjam, elrontottam. Ez a kettő volt ilyen, de biztos voltak rossz döntéseim a lemezeknél is. Nagyon nagy siker volt a szólólemezeim idején a Filmslágerek magyarul. A Magneotontól hívtak, hogy énekeljek én is filmdalokat, de akkor azt mondtam, nem énekelek feldolgozásokat. Lehet, hogy magamhoz mérten igazam volt, hiszen saját dalokat szerettem volna énekelni. Éppen egy szerzői lemezzel házaltam, és talán kicsit bántott, hogy arra nem kíváncsiak. Ma már mindenki feldolgozásokat énekel, de akkor nem is tudom, talán szégyelltem volna, ha nem is ez rá a legjobb szó. Egyet-egyet én is énekeltem, mint például a Milordot, de a pályám kezdetén mindenki azzal volt elfoglalva, hogy saját zenét írjon. Megint kiszúrtam magammal, mert sok pályatársamnak onnan ívelt fel a karrierje. Hirtelen ennyi jut eszembe. A mai kereskedelmi adókkal is nagy dilemmában vagyok. Nincsenek igazi zenei műsorok, viszont hosszú kihagyás után sokan már nem ismerik a zenekarunk. Ma is töröm a fejem, hogy helyes-e olyan műsorokban szerepelni, amik egy másik ízlést képviselnek. Ebben időnként engedményt adok magamnak, és nem biztos, hogy jól teszem. Viszont ha az ember még zenélni szeretne, muszáj valahol megmutatkozni. Ez valahol lelkiismereti ügy.

- Szólóban és a zenekarban is sok dalt írtatok. Ma is készülnek újak. Engem az érdekel, hajdanán hogyan születtek a nóták, és most hogy dolgoztok?

- Mindig nagy híve voltam az improvizálásnak. Ősidők óta van gitárom. Sokszor jött egy dallamötlet, melyre halandzsát énekeltem, aztán elvittem a próbára a fiúknak, és ők is hozták a maguk ötleteit. Gyakorlatilag ez ma is így van, a próbán a dalhoz mindenki ügyesen hozzáteszi a saját dolgait. Most elsősorban Nagy Zsolttal dolgozunk együtt, ő zongorán lejátssza a dallamot, közben énekelgetek, improvizálok. Dóka Attila a másik, akivel mostanság kitűnően együtt tudunk dzenélni. Attilának kész dallamai vannak, ott kevésbé szoktam beszállni a dalírásba. Zsoltnál én írom a szövegeket, valahogy úgy alakult, hogy belülről éreztem, miről kell szólniuk ezeknek a daloknak. Holott tudom, hogy vannak nálam jobb szövegírók, és talán ezek a szövegek nem lesznek annyira magasröptűek, de ezek annyira saját dalok, hogy muszáj, hogy a szöveggel teljesen azonosulni tudjak. A Világ tetején című dal például az útkereséseinket foglalja össze.

- Június 26-án is egy nagy összefoglalásra készültök.

- Igen, születésnapot ünnepelünk. '85-ben alakult a Napoleon Boulevard, de igazából '86 nyarán lett híres. Nem napra pontosan, de 30 éve, éppen júniusban volt a Siófoki Interpop Fesztivál. Az volt a vágyam, hogy egy olyan különleges koncerttel ünnepeljünk, ami nem mindennapi helyszínen zajlik, és maradandó élményt nyújt. Hál' Istennek, megtaláltuk a cirkuszt, amit én mindig is csodáltam. Ehhez a művészeti ághoz rendkívüli képességek kellenek, főleg bátorság. Itt az emberek sokszor egymásra bízzák az életüket. Olyan felelősségtudat, olyan elkötelezettség van bennük, amit kevés műfajban látunk. Nagy boldogság, hogy a cirkusz igazgatója, Fekete Péter ezt az ügyet felkarolta. Ráadásul a Vízicirkusz díszleteiben igazi Mélykék világot teremthetünk. Bizonyos művészek is szerepelnek majd show-elemként, és mi magunk is beépülünk a cirkusz világába. Minden részletet nem árulhatok el, de néhány titkos vágyam is végre teljesül majd ezen az estén. Fontosnak tartom, hogy olyan vendégek működnek közre a koncerten, akik ugyanazt a gondolkodást képviselik, amit én is az utóbbi években. Ilyen a Talamba ütőegyüttes, Kerékgyártó Edina táncművész, Dóka Attila gitáros, zeneszerző, a Fricska táncegyüttes és természetesen a saját zenekarom. Úgy hirdetjük, hogy Lilla és a Napoleon Boulevard jubileumi koncertje. Azt gondolom, így korrekt, hiszen ez egy többszörösen megújult zenekar, amiben pont az a szép, hogy három generáció játszik együtt. A zenekari dalokon túl elhangzanak majd a szólópályám emlékezetes dalai is. Ennél szebb születésnapot szerintem nem is kívánhatok. Magánemberként nem igazán szeretek ünnepelni, nekem az igazi ünnep, a legnagyobb ajándék a zene.

Gáti István

Fotók: Juhász Melinda és Rácz Tünde