Több régi énekesnővel készült interjúban is előjött mostanában az édesapja, Szikora Jenő neve, aki táncdalénekesként és szervezőként is dolgozott a hatvanas-hetvenes években. Az ő hatása volt a döntő abban, hogy zenész lett?

Persze! Az ember öntudatlanul is érezte a két életpálya, édesanyámé és az édesapámé közötti különbséget. Már igen hamar rájöttem, hogy nem akarom azt csinálni, mint édesanyám, aki a vasútnál dolgozott irodavezetőként, fél hatkor kelt, aztán elment és aztán holtfáradtan hazajött. Szemben apámmal, aki felkelt, amikor akart, belenézett a tükörbe, elkezdett skálázni, majd egyszer csak csöngettek, és bejött három „művészke”, akik letettek egy magnót, és hallgatták, hogy énekelnek az amerikai énekesek. Még el se mentek, jött egy dobtanár, majd ebéd után jött egy sztepptanár, és így telt a napja, nekem pedig ez imponált. Mint ahogy az is tetszett, hogy a hétvégén elvitt a fellépéseire, és bekerült abba a körbe, ahol a Kovács Erzsi, Németh Lehel énekeltek, és az emberek pedig rajongtak értük, vittek nekik virágot. Sőt, felnőtt, gyönyörű nők hoztak apámnak csokit. Ez volt az indíttatás szerintem. Ráadásul a keresztapám is jazzgitáros volt, szóval nem is igen tudtam volna mást választani.

Csak a jó oldalát látta a pályának akkor?

Láttam azt is, hogy az apám egy helyben ül, és várja, hogy valaki hívja fellépni, édesanyám pedig ment mindenhová, hogy hívják már a Jenőt énekelni. Én meg arra gondoltam, hogy elég tehetséges vagyok, hogy nekem ilyeneket ne kelljen csinálnom, én berúgom az ajtót, ha kell. A mi életünk ezért arról szólt, hogy mindig egy kicsit jobb zenekarba próbáltál kerülni. Főleg a külvárosban, ahol én laktam, Rákospalotán, mert akkor belváros és külváros között még elég nagy különbség volt, és amikor megjelent egy koncertünkön fiatalkoromban valami fura figura, hogy egy meg nem nevezett belvárosi zenekar megbízásából figyeli, ahogy dobolok, az egy óriási dolognak tűnt. De ez létező ellentét volt: mi Rákospalotán soha nem éreztük, hogy pestiek vagyunk, hanem egy odacsatolt rész, és valójában vidéknek tekintettük. Szerettem ott lakni, és már az ükapám is tervezett oda házakat, amelyek ma is állnak, úgyhogy nehezen is költöztem el onnan.

Elég önre nézni, vagy körülnézni itt a lakásában ahhoz, hogy kiderüljön, mekkora Beatles-rajongó. Emlékszik, mikor hallotta először őket?

A pillanatot nem tudom felidézni, de a nagyapám „jóféle reakciós elem” volt, akinél folyton szólt a Szabad Európa Rádió, így a kertben is, még a körtefán is volt egy hangszóró. A Szabad Európán ment a Tinédzser Parti, Cseke László műsora, amin tényleg friss zenék mentek, ott hallottam először Beatlest. A Love Me Do és az I Want To Hold Your Hand az elsők között voltak, amiket hallottam, és elsőre az fogott meg, hogy a két énekes hangja mennyire összestimmel. Gyönyörűnek, és izgalmasnak tűnt. Aztán már mindenki a Beatlesről beszélt az iskolában, és ha valaki szerzett egy Melody Makert vagy egy Bravo újságot, azt az egész iskola végignézte, és mindenki a Beatlest kereste benne. Egyszerűen nem volt más, mindenki azt akarta látni, és én is. Éreztük, hogy ott minden megváltozott. A képeket is ámulva néztük, ahol ezer fotós villogott, és a négy liverpooli srác kajánul és szemtelenül beleröhögött az objektívekbe. Én is úgy akartam öltözni, mint ők, pedig öltönyt hordtak akkor még.

Első ismertebb zenekara a Hungária volt, de az ott töltött idő nagyobb részében az együttest még elkerülte a siker. Ezt hogy élték meg?

Ez még a négytagú Hungária, ami nekem óriási előrelépés volt, de azt is ott tapasztaltam meg, hogy milyen érzés a mellőzöttség, a hivatalos részről. Aztán végül ‘78-ban felvettünk egy lemeznyi anyagot, amire az Erdős Péter azt mondta, hogy „előtte a Szűcs Judith lemezét tettem fel, és akkor meleg lett a szívem alatt, de a magukét hallva nem lett meleg a szívem alatt sajnos”, úgyhogy nem lett lemezünk. Minden versenyen és fesztiválon elindultunk, de mindet a Koós Jani vagy a Korda György nyerték meg. Néha behívták a lemezgyárba a Fenyőt vagy a Sipos Pétert, hogy „most már valami jó számot írjanak”, de hát mi az, hogy jó szám? Kínunkban már mások számaival indultunk el a Tessék választani! és a hasonló vetélkedőkön. De ez csak konokká tett bennünket, és azt éreztük, hogy de én csakazértis be fogom bizonyítani. Ez az, amit a mai zenekarok nem fognak megérteni, mert a megalakulás másnapján már hívják őket a Petőfi tévébe, meg hozzájuk vágnak a Cseh Tamás Programban pénzt, hogy abból vegyenek fel lemezt. Pedig ennek a vágynak, mint az immunrendszernek meg kell erősödnie ahhoz, hogy elég eltökéltté tegye az embert, és azt mondhasd, hogy én akkor is ezt akarom csinálni.

Viszont akkor legalább hívták önöket külföldre.

Két héttel a belépésem után már Kovács Katit kísértük az NDK-ban, nekem pedig dobosként meg kellett tanulnom negyven számot fejből. Addig egyáltalán nem jártam külföldön, a legtávolabbi pont a lakhelyemtől a dunaújvárosi ifjúsági Park volt, a Hungáriával viszont kiváltottam az útlevelemet és utazhattunk. Miután az NDK-ból megjöttünk, elmentünk a spanyol tévébe fellépni, és Monte-Carlo érintésével mentünk, ahol láthattuk a kaszinó előtt a limuzinokat. A saját szemünkkel láthattuk a különbséget kelet és nyugat között, ami a legpregnánsabban Berlinben mutatkozott meg: Kelet-Berlinben még egy étterembe se mehettél be, csak úgy, ha valami szigorú „pincérelvtárs” felvezet, három metrómegállóval odébb meg illatos hajú nők, jól öltözött férfiak, pizzaillat a levegőben, Mercedesek, egy teljesen más világ. És ezt mind a Hungáriának köszönhetem, hogy láthattam. Aztán pedig jött a siker, amit nem is kell magyarázni, mennyire jó volt megélni.

Ahhoz képest, hogy mennyire népszerű volt 1982-ben a Hungária, az ön kilépéséről alig lehet híreket találni a korabeli újságokban, miközben most a Majka-Curtis szakítás napokra lefoglalta a magyar médiát. Mennyire volt más a sztárság akkor?

Én egyetlen cikkről tudok, ami a Magyar Ifjúságban jelent meg, Tardi Gábor írta. Akkor Erdős Péter gyakorlatilag egy maffiahálózatként irányította az egész bizniszt, beleértve a zenei sajtót is, és ő azt mondta, hogy a lemezgyárnak nem jönne most jól ez a sztori a harmadik Hungária-nagylemez megjelenése előtt. A Hotel Mentholból addigra már 420 ezer ment el, és ezt még az LGT, a Neoton, vagy az Omega akkori lemeze sem tudta megközelíteni, ezért blokkolták az összes médiumot, hogy ne csináljunk ennek a kilépésnek akkora hírverést. Ettől még akkor egy ilyen hír ugyanúgy elterjedhetett pillanatok alatt a városban, mint most az interneten. De ez ma már ugyanolyan értelmezhetetlen, mint az, hogy akkor úgy működtek a dolgok, hogy találkozzunk két hét múlva a Blahán délután ötkor, és ott voltunk mindketten. Ugyanúgy értelmezhetetlen a Hungária vagy az R-GO sikere manapság, mint ahogy az Illés meg az Omega is korábban. Nekünk, akkori fiataloknak ők elérhetetlenek, valódi ufók voltak: az Illés a zenei tudása, az Omega meg a kinézete miatt, a szőke, hosszú hajú fiúval, hát honnan jöttek ezek? Meg persze adtak a színpadra, mozgásra, mindenre. Nem véletlen, hogy erre a zenére ugrottak rá a magyar fiatalok, és nem másra.

A Hungária után punkzenekart akart alapítani, megmaradt ebből a korszakból bármi?

Igen, Kispesten voltam részvényes egy stúdióban, és ott felvettünk pár számot. De ehhez tudni kell a hátteret: addig ugye egész életemben arra vártam, hogy sikeres legyek, megismerjenek, pénzt keressek, ami végre összejött, ez volt a Hungária együttes. És akkor ebből én most ki fogok lépni egy elvi kérdés miatt. De mi lesz tovább? Hiszen én csak egy dobos vagyok! Mégis úgy éltem addig, mint egy popsztár: a Flipper Öcsi és a társasága, fiatal gyerekek gyakorlatilag testőrként vettek körül engem, és ennek az egésznek egy pillanat alatt vége lett. Ebben a lelki attitűdben voltam akkor, és ehhez vagy a punk, vagy a rock passzolt volna. De én rockzenét már játszottam előtte, és tudtam, hogy annak már lejárt az ideje, a punk egyszerűen aktuálisabbnak tűnt a számomra. Abból a korszakból végül egy szám került lemezre, méghozzá pont arra a Szűcs Judith-albumra, amely miatt én kiléptem a Hungáriából: a címadó dal, a Kihajolni veszélyes, ami szövegében, stílusában is elütött az akkor divatos narratívától. Csináltunk pár számot ott Kispesten még, érdekes módon csak angol szöveggel, és annak a zenei előképe a korai Kinks volt.

Aztán néhány évvel később megint jött egy radikális lépése, amikor a dobos kivételével az egész R-GO zenekart elküldte. Az is hasonló lelkiállapot volt?

1982 végén alakult meg az R-GO, ez pedig 1988-ban történt, tehát majdnem hat évet éltünk meg együtt ezzel a felállással. Ott a közvetlen indok nagyon prózai volt: én nem szeretem, ha késnek. Környei Attila, a gitárosunk szállított engem az autójával, és ő mindenhonnan elkésett, pedig ezerszer megmondtam neki, hogy ne késsen. Akkor épp valami Ifjúsági Magazin-fotózásról késtünk el, meg volt ott még egyéb dolog is, és hiába volt a legjobb barátom az Attila, akivel még a Ferm együttesből ismertük egymást, és úgy éltünk, mint a testvérek, mégis úgy rúgtam ki, mintha ott se lett volna. És a gyöngysor egy pillanat alatt elszakadt, a szemek pedig szétpattogtak.

Mennyire működött igazi együttesként az R-GO, és mennyire volt a személyes projektje, ön körül cserélődő zenészekkel?

Egészen addig, ‘88-ig valódi egység volt. Amikor minden évben te vagy az év zenekara, te csinálod meg az év lemezét, voltam párszor az év zeneszerzője és szövegírója is, az sok. És ahogy az LGT megírta, hogy Ellenfél nélkül, az ránk volt igaz: sokszor mondták, hogy nekünk az Első Emelet volt a riválisunk, de ez egy röhej, és csúsztatás. Az Első Emelet Budapesten, a középiskolás lányok körében volt maximum az ellenlábasunk, ott még talán többen is voltak az emeletesek, de országos szinten az Első Emelet nem tudott labdába rúgni. Ez pont ugyanolyan, mint amikor a Metro együttest odatették az Illés meg az Omega mellé, amikor messze nem volt azon a szinten, mint a másik kettő, egy budapesti klubzenekar volt. Az Első Emelet jó volt, trendi zenét csináltak, jól néztek ki, de ez csak Budapesten működött. Nekünk viszont a kuktán csak egy szelep sípolt, és ez volt a külföld. Játszottunk Franciaországban, Nyugat-Németországban, és az volt a lényeg, hogy maradjunk kint, hátha valami összejön. De ahogy a Loksinak és az Omegának, úgy nekünk se jött össze végül. Akkor még nem voltak igazán fesztiválok, ami nehezítette a helyzetet, és ezen az Interkoncert sem segített. Végül be is sokalltunk emiatt, pedig tényleg nagyon szerettük egymást addig.

Fotó: Bielik István / 24.hu

Hogyan tudta kezelni, hogy amíg a Hungáriában több egyéniség is volt, akik között megoszlott a figyelem, addig az R-GO egyértelműen Szikora Róbertről szólt?

Nehezen. De én nem is tudtam, hogy ez így lesz. Amikor eljöttem a Hungáriából, akkor azt mondtam magamnak, hogy most még első vagy a Ciao Marinával a slágerlistán, azonnal csinálj valamit, különben már nem lesz több sanszod. Csinálni kéne egy zenekart, de hogy? Gondoltam, szólok a Révésznek, gitárosnak elhívom a Karácsony Jamest, a Környei a basszgitáros, én dobolok, sőt még a Lerch Istvánra is gondoltam, mint billentyűsre, mert az én fejemben akkor még egy szupergrup volt. Úgy éreztem, hogy olyan óriási sztár vagyok, hogy senki nem tud nemet mondani. De nem így történt. Aztán a Jóisten különös kegyelméből mégis megtaláltam a megfelelő arcokat: el kellett mennem zsűrizni egy tehetségkutatóra Gyulára, és ott fedeztem fel a Kozma Tibit, aki egy gyulai zenekarban gitározott. A kispesti stúdióban egy általam ismeretlen zenekar vett fel valamit, és abban játszott a Holló Józsi, Barile Pasqualéről pedig már régebben megmondta a Menyhárt Jancsi, akivel még a Fermben játszottunk együtt, hogy ennek az olasz származású srácnak jobb lába van, mint neked, és a negyvennyolcadokat is kiveri.

Az R-GO-ban volt több stílusbeli váltás is, a legélesebb talán az R-GO Proletars, ezt mi inspirálta?

Ugye ‘88-ban megbomlott a zenekar, és ott maradtam egyedül a dobossal, de mint azt én is megkaptam korábban, a dobos a zenész legjobb barátja, már nem közönség, de még nem is zenész. És akkor csináltam Az idő című lemezt, másfajta zenei és szövegvilággal. Épp Prince-mániám volt akkor, és már minden arról szólt, hogy jön a rendszerváltás, és akkor azt gondoltam, bármit megcsinálhatok. Ledobom az R-GO khaki gúnyáját, és ez már valami más lesz, ez lett a Proletars, pontosabban Szikora Robi és az R-GO Proletars. Kitaláltam azt is, hogy népi hangszereket csempészünk a zenébe, pedig akkor a világzene még nem is igen létezett, és valami újat próbálok ki. Akkor Cannes-ban a MIDEM-en óriási sikerünk volt, kaptunk egy szerződésajánlatot – ausztrál, amerikai, francia kérőink voltak. Bors Jenőék meg kilenc hónapon át ültek rajta a hanglemezgyárban, hogy akkor mi legyen ezzel, hát persze, hogy nem lett belőle semmi. Addig kell valamit csinálni, amíg forró. De ez volt a Proletars-időszak, AVH-s lódenkabátokban léptünk fel Cannes-ban, meg a gidákkal, és odajött egy ausztrál pasi még a fellépésünk előtt, hogyha egy kicsit is van ilyen jó zenétek, mint amilyen jól kinéztek, akkor meg vagytok véve. Boros Lajos is ott volt akkor, ő a tanúm rá, hogy tényleg mekkora őrület volt körülöttünk, mégsem lett semmi végül.

Később foglalkozott fiatalabb zenekarokkal is.

Nekem ez addig megy, amíg konkrét javaslatokat kell mondanom, hogy ne így fogd a gitárt, vagy ne erőltessétek ezt a refrént. De hogy nekem kelljen ilyen napi gondokat intézni, az egy más embertípust igényel, nem egy művészt. Nem nekem való az iroda, ezért mentorként foglalkoztam tehetségekkel, mert a tehetséget gondozni kell.

Mentorkodott az X-Faktorban is, arra hogyan emlékszik vissza?

Ott az történt, hogy amikor Tóth Andi megnyerte a döntőt, miközben az én pártfogoltam, a By The Way együttes addig az összes elődöntőt megnyerte előtte − mint ahogy az Aranycsapat is csak a világbajnoki döntőben kapott ki −, szóval akkor azt mondtam, hogy köszönöm szépen, én ezt nem bírom még egyszer végigcsinálni. Pláne, hogy úgy néztek ki a heteim, hogy a szombati adások után kedd reggel már újra indult a munka. Egyébként nagyon tetszett nekem ez a feladat, főleg, mert én is sokat tanultam belőle, hiszen ahhoz, hogy jó mentor legyél, meg kell értened a mai zenéket, a mai trendeket. Megtanultam, hogy működnek a mai slágerek, és ez jó volt, még én is írtam ilyen számot, mert a jó pap is holtig tanul.

Fotó: Bielik István / 24.hu

Így, hogy nagyobb rálátása lett a mai popzenére, mit gondol, miben különbözik a legjobban a harminc-negyven évvel ezelőttitől?

Szinte mindenben, egyetlen dolog nem változott: tehetség mindig van. Viszont ahogy meg kell fogalmazni a zenét, az a kortól függ. A fogyasztói társadalom kinövése, hogy folytonos fogyasztásra ösztönöz, neked pedig állandóan új és új dolgokat kell csinálnod, mert két hét alatt lecseng egy videoklip – szabályos gyorséttermi fogyasztás, ami most történik, és az értékek nem tudnak így megmaradni. Amennyivel könnyebb ma egy zenekarnak érvényesülni, ugyanannyival nehezebb is, hiszen százezren vannak, és egy fiataltól nem lehet elvárni, hogy érezze meg, mi az értékes zene. Azt kicsit rá kell oktrojálni – régen erre voltak a zenei szerkesztők a rádióban, ők választották ki a lemezről, melyik dalt akarják játszani. Ma meg csinálnak egy egyszámos szinglit, aztán döntsétek el, kell vagy sem. Rossz ezt kimondani, de óriási értékválság van ma a világban, a művészek pedig csak futnak a dolgok után, mert ők sem érzik, hogy fontosak, és a közönség sem. Valójában ez az egész műfaj most nem fontos. A szupersztárok a politikusok lettek, akik minden erkölcs nélkül mondanak bármit, és ők kerültek a figyelem központjába, ahonnan eltűntek a művészek, a színészek, az irodalmárok.

Ha ma lenne fiatal, nem lenne egyértelmű, hogy zenéljen?

De, azért igen. Akkor se volt egyértelmű, de a Jóisten nekem egy hivatást adott – ez a jó szó, nem a foglalkozás. Én előtte egyébként sportoktató akartam lenni, nagyon jól teniszeztem, és úgy gondoltam, elvégzem a TF-et, miközben anyám azért finoman terelgetett a zene felé, a nagyapám meg azt szerette volna, ha bokszoló leszek.

Mikor játszott utoljára ilyen nagy koncerthelyszínen, mint az Aréna?

1998-ban a Kisstadionban, 2003-ban (Sportarénában és 2007-ben megint csak a Kisstadionban volt koncertünk. A Kisstadiont azt jobban is szerettem, mint az Arénát. Szabadtéri, és annak idején ott láttuk az első külföldi zenekarokat is. Bár az az igazság, hogy nem szeretem igazán az arénakoncerteket, mert ott a csikidám nem érvényesül annyira, mint mondjuk a rockzene. Ekkora térben elvész az ember személyisége, és ha egy zenekar frontemberének a karizmáján van a hangsúly, az nem jön át száz méterről, ezért én inkább a kultúrházakat preferálom, ahol együtt tud dobbanni a szíved a közönségével. De közben meg az a dolgom, hogy ezt a közénk és a közönség között lévő falat ledöntsem, és le is lehet dönteni. Először szerintem a Queen döntötte le a Live Aiden ‘85-ben, mert ők kezdtek el direkt stadionoknak szóló műsort csinálni, sokkal nagyobb manírokkal, nagyobb evidenciákkal, és nem a nyolcszólamú vokálokkal.

Lesz valami plusz is a koncerten?

Igen, hívok vendégeket is, pedig én úgy vagyok vele, ha elmegyek egy Paul McCartney-koncertre, akkor ne legyenek vendégek, még akkor se, ha mondjuk Sting az, akit szintén szeretek. De most ez a trend, és azt mondtam, hogy jó, akkor legyen vendég az az ember, akinek aztán az égvilágon semmi köze nincs az R-GO-hoz, de szeretem mint embert és mint zenészt, és ez Geszti Péter lesz. És mivel láttam azt a rossz példát, hogy az X-Faktor-győztesek mennyire versenyt futnak az idővel, hiszen a műsor után még két hétig érdekesek csak. Ezért gondoltam, hogy azt se tudom, ki nyeri meg az idei X-Faktort, de én felléptetem két nappal később, hogy egyszer, valós körülmények között lépjen fel tízezer ember előtt, ahol nem tapsolós emberek lesznek, hanem valódi színpad, valódi közönség, mélyvíz.

Vannak a koncerten túl is konkrét tervek, vagy előbb legyünk azon túl?

Én úgy vagyok vele, mint amit a sportban szokás mondani, a soron következő meccs lefújásáig nincs más. Terveim persze vannak: két musical, szeretnék foglalkozni még fiatal zenészekkel is, az R-GO-nak pedig két évre előre tele van a naptárja.

Ha már Paul McCartney koncertjét említi, épp a héten lépett fel Bécsben. Ott volt?

Nem, én utoljára ‘99-ben láttam őt Münchenben. Az idő dolgozik, én pedig Paul McCartneyt abban az állapotban akarom meghagyni, ahogy mindig is állt nálam. Ha játszani akar, az az ő szíve vágya,de én most már maradnék a lemezeinél.

https://24.hu/kultura/2018/12/09/szikora-robert-a-muveszek-ma-nem-erzik-azt-hogy-fontosak/