A londoni Ace Records egyik legfrissebb kiadványában a hatvanas évek magyar énekesnői előtt tiszteleg: ez a She Came From Hungary! 1960s Beat Girls From The Eastern Bloc című lemez – ez az első ilyen a kelet-közép-európai régióból. Karda Bea és Ambrus Kyri mellett Mátrai Zsuzsa is szerepel a lemezen, őt kérdeztük, mit gondol a kiválasztott dalokról, hogy emlékszik vissza a karrierje sorsfordító pontjaira, és elmondta, mit gondol a Táncdalfesztiválok győzteseiről. Sőt, még arról is beszélt, hogy ő találkozott utoljára Szécsi Pállal.

A lemez CD-verzióján két dallal is szerepel: a Könyörögni nem fogok és a Hol van az az idő címűekkel. Emlékszik erre a két dalra?

A Hol van az az időre igen, tudom, az a cigányos, amivel annak az adásnak a második legtöbb szavazatát kaptam a Táncdalfesztiválon. Az egy sikeres szám volt, és a mai napig mindenki énekli velem, ha fellépek. Arra emlékszem, hogy az Atlantisz kísért, mert a Neményi Bélával sokszor beszéltünk is erről, de a másik dalnál ki kísért?

A Liversing.

Tényleg, a Liversing? Na erre már nem is emlékeztem.

Mátray Zsuzsa-Hol van az az idő-1967 /videó/

Önről mindig el szokták mondani, hogy egészen merésznek hatott a hatvanas években, ahogy a színpadon mozgott. Honnan jött ez a mozgás?

A magyar táncdalénekesek akkoriban tényleg maximum annyit mozogtak, hogy sasszé jobbra egyet, meg sasszé balra. Én kezdtem el igazából mozogni, ami annak is köszönhető, hogy éjszakai revükben is dolgoztam: Kamara Varieté, a Béke szálló kupolaterme, Maxim Varieté, ezek voltak azok a helyek, ahol muszáj volt valami mozgás, ott kezdtem el ezt. Ezek nagyon komoly műsorok voltak egyébként, neves fellépőkkel énekeltem együtt, aztán Bogár Richárd, az Operettszínház koreográfusa csinálta a koreográfiát, úgy látszik, abból szűrődött le, hogy a színpadon is jöttem-mentem. Rólam is van azért olyan felvétel, amin csak alig mozgok, de az még a pályám legelején készült, utána már felbátorodtam.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Pedig közgazdasági gimnáziumba járt, önből is véletlenül lett énekesnő?

Dehogy! Egész pontosan Közgazdasági technikumban érettségiztem. Én kapálóztam ellene, mert annyira nem érdekelt a statisztika, a számvitel, a könyvelés, meg hasonlók, egyszerűen nem az a fajta ember vagyok, de a szüleim annyira erőltették, hogy muszáj volt. Amikor aztán már elvégeztem, egy énekes fiú kollégám egyszer eljött hozzánk, ahol az apám hobbiszinten zongorázgatott, mi pedig énekeltünk. Azt mondta, hogy te olyan jól énekelsz, elviszlek a Majláth Júliához, aki végül azt mondta, hogy nagyon sok tanítványom van, de téged elvállallak, mert te tehetséges vagy. Ő azzal kezdte, hogy ahhoz, hogy érthetően énekelj, elküldött beszédtechnikát tanulni Fischer Sándorhoz, akihez Gábor Miklóstól Ruttkai Éváig jártak a színészek is, én például négy évig jártam hozzá. Előtte olyan csúnyán beszéltem, hogy eleinte folyton a nazális beszédhangomon gúnyolódott, de csak elérte, hogy ha ma meghallgatja a régi rádiófelvételeimet, azokon az összes szám érthető. Ma bekapcsolom a rádiót, és úgy látszik, ez ma már nem szempont, mert egyszerűen nem értem, hogy mit énekelnek.

Majláth Júlia keresett zeneszerző is volt, egyedüli nőként, önnel is sokat dolgozott?

Persze, ő írta például az Élj vele boldogant, amit aztán a Csinibaba filmben is feldolgoztak. Nekem tetszett az a feldolgozás, mert ott fiúk énekelték, és más volt, mint amit én csináltam. Szóval sok számot írt nekem, főleg ilyen tinglitangli dalocskákat, de hát én ezektől a daloktól lettem népszerű, a mai napig megállítanak néha az utcán. A közönségnek azok a típusú dalok mentek a fülébe: Ördögből angyal, Pletykálnak rólad, Mindenkit érhet szerelem, és a YouTube-ra is ezeket rakják fel. De azért nekem voltak nagy, komoly, éneklős dalaim is, amiben meg tudtam mutatni, hogy tudok ezeknél többet is. De mondom, nem érdekes ez, mert ezekkel lettem népszerű. Meg természetesen a Táncdalfesztiváloknak is sokat köszönhetünk.

Mátray Zsuzsa - Könyörögni nem fogok /videó/

A Táncdalfesztiválokon tényleg nem kaphatott a győzelemre is esélyes dalokat?

Mielőtt erről bármit is mondanék, fontos, hogy azok a kollégáim, akik ezeket megnyerték, megérdemelten nyertek, mert mind jó énekesek voltak, és azok a mai napig. Voltak páran, mint a Zalatnay Cini vagy a Koós Jani, akik jó énekesek voltak, és tudták róluk, hogy jól el is fogják azokat a dalokat énekelni, ezért nekik adták oda a dalokat, amiknek sanszuk volt a győzelemre. Nekünk, a többieknek pedig az jutott, hogy behívtak a Rádióba, Balassa P. Tamás leült a zongorához, és azt mondta, itt van három szám, ebből választhatsz. Na most egyik rosszabb volt, mint a másik. Volt azért olyan is, amikor kiválaszthattam egy nagy éneklős számot, ami persze nem jutott sehová, mert nem kellett a közönségnek. A Hol van az az időt például Tardos Péter és S. Nagy István írták, és ez még elfogadható volt, ilyen beat stílusú dal, csak hát az volt a bajom vele, hogy erre senki nem fog odafigyelni, hiszen ilyenből akkor volt még száz. Addig törtem a fejem, míg kitaláltam ezt a cigányos dolgot, noha az Atlantisz nem volt egy cigányzenekar, de meglepően nagy sikere volt, és ezt szerette is a közönség. De nagy lehetőségünk nekünk nem volt, és ritkaság volt, amikor valaki ezekből a nem túl jó számokból kihozott valamit, mint szegény Kovács Józsi, aki egy csepeli munkásgyerek volt, és ő énekelte a Jöjj vissza hozzámot. Nem volt egy jó szám, de valahogy a közönséget megfogta az előadásmódja, ezért közönségdíjat nyert, pedig akkor még énekelni se tudott, később tanult meg rendesen, ki is ment Grazba és operaénekes lett. Ugyanahhoz az énektanárhoz jártunk, Vályi Évához.

Pedig akkor ön már befutott énekesnő volt.

De ettől még kellett tanulnom, mert amikor revüműsorokban dolgoztam, akkor nehéz számokat is énekeltem, amihez kellett a hangképzés. Nekem van ám sok ilyen szép felvételem is, de ezekből nem lett semmi sajnos. Már volt valami hozzáértésem a szakmához, amikor egy Made In Hungary versenyen kaptam két dalt két különböző szerzőtől, és ezek közül kellett választanom, melyik dallal indulok. Az egyik Fényes Szabolcs Ne menj a boldogok közé című dala volt, egy gyönyörű szám, de én mégis éreztem, hogy a közönségnek nem ez kell, ezért inkább Auth Ede szerzeményét választottam, ez volt a Mindenkit érhet szerelem. Ebből egy jó nagy sláger is lett, éreztem, hogy ezt kellett választanom. Szabolcs meg is haragudott rám, több dalt nem is írt nekem, és igaza is volt, de ugyanakkor nekem is igazam volt, mert a közönség fülével hallgatva az volt a fülbemászóbb.

Tehát ha önön múlik, inkább ezeket a hagyományos, nagyívű dalokat énekelte volna?

Igen, a nagyobb éneklős számokat választottam volna, amikor lehetett, mert nekem valójában ez a profilom. Persze van olyan dalom, amit ma már nem szeretek: énekeltem egy részletet a Kabarémusicalből, amikor Bradányi Iván 1972-ben hazajött, és őt kérték fel, hogy írjon nekem magyar szöveget. A tévében elő is adtuk az Operettszínház táncosaival, csak utálom azt a felvételt, mert akkor még se a film nem jött be Magyarországra, se semmi. Én voltam az első itthon, aki a Kabaréból felvételt csinált itthon, de amikor aztán bejött a film, akkor szembesültünk vele, hogy ez valójában nem olyan vicces téma ám, a harmincas évek Németországában játszódik, és ha én ezt tudom, másképp énekeltem volna. Ezért mindenkit le is szoktam beszélni arról a számról, nehogy meghallgassa.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Dolgozott gyakran beatzenekarokkal is, nem akart velük szorosabb együttműködést?

Sok mindenkivel dolgoztam, a Bergendyékkel is van közös felvételem, sőt, még az Illéssel is. Koncz Zsuzsával is gyakran turnéztunk együtt vidéki haknikon. Én mind felléptem ezekkel a beatzenekarokkal, annak ellenére, hogy hozzám nem állt annyira közel ez a műfaj. Még a Bergendyék talán igen, ők azt a fajta zenét csinálták, fúvósokkal, amit én is szerettem.

Kezdő énekesnőként külföldön is szerezhetett rutint, ez hogy történt?

A pályám legelején volt, amikor még az első férjemmel és a zenekarával 15 hónapra külföldre szerződtünk a hatvanas évek közepén, ami akkor még nagyon keveseknek adatott meg. Dolgoztunk Finnországban, aztán Svájcban, meg Nyugat-Németországban, az összes nagyobb városban, Münchentől Hamburgig. Én gyakorlatilag ott tanultam meg énekelni, és olyan felszereléseket hoztunk haza, hogy amikor először játszottunk itthon, tódultak az emberek megnézni ezeket. Itthon kommunizmus volt, nem lehetett rendes erősítőket meg mikrofonokat kapni, és azt mondták, hogy ilyen hangzást itthon csak Vico Torrianitól hallottak, aki a korszak nagy sztárjaként lépett fel az Erkel Színházban pár évvel azelőtt. Nekem ez a tapasztalat adott egy olyan énekesnői gyakorlatot, hogy innen indulhatott a pályám, és az első Táncdalfesztiválon el is indulhattam, csak kár, hogy rossz számot kaptam.

Nem zavarta, hogy ezeken a dalversenyeken sosem nyert?

Lehet, hogy díjat soha nem kaptam, de volt egy nagy előnye a Táncdalfesztiváloknak: ez tett bennünket híressé. Akkoriban egy tévé volt csak, mindenki azt nézte, és Táncdalfesztivál idején a csapból is ez folyt. Ráadásul rá voltunk kényszerítve, hogy egyéniek legyünk: nekünk akkor nem volt lehetőségünk arra, hogy egy az egyben lemásoljuk a külföldi számokat, mint ma, amikor bárki nyolcvanhatszor meghallgathat Rihannától kezdve bárkit. Mi viszont akkor a vasfüggöny mögött voltunk, hozzánk leginkább csak orosz filmek és énekesek jöttek be, úgyhogy kénytelenek voltunk magunkat adni. Hozzátenném azonban azt is, hogy ahhoz is tehetség kell, hogy valaki jól lemásoljon egy külföldi sztárénekest, mert ha ez nincs, akkor hallgathatja bármennyiszer, akkor se fogja tudni jól visszaadni. A lényeg az, hogy én a rossz számok ellenére hálás vagyok a Táncdalfesztiváloknak, hogy engem ismertté tett. Másrészt az is igaz, hogy a közönségnek azok a mulatós jellegű számok kellettek, amire mehetett ez az orosz vastaps. Nézze meg az amerikai felvételeket, ott nincs vastaps, csak félórát tapsolnak. A mi országunk megszokta ezt a vastapsot, és a mi műsorainkban is annak volt sikere, amire lehetett, ezért én is ezeket adtam elő, hiszen ha nekiálltam volna áriázni, akkor csak néztek volna.

Nem merült fel, hogy kint maradjanak külföldön?

Egyikünk sem maradt kint, nekem már csak azért sem jöhetett szóba, mert itt volt a fiam, Péter, pedig akkor már jártam ki Amerikába és Kanadába is, ottani magyaroknak fellépni. Amikor pedig a fiam disszidált, akkor azért nem mentem, mert nekem itt volt még az idős édesapám és az édesanyám is, és egyébként is, én egy folyamatosan foglalkoztatott énekesnő voltam, mindig tele volt a naptáram, hétfőtől vasárnapig. Ezért meg sem fordult ez a fejemben. A gyerekem is azért ment ki, mert olyan szinten megtanult zenélni, hogy ő élőben akarta látni Chick Coreát és Herbie Hancockot, nem csak az anyja által hazahozott lemezekről hallgatni. Sajnos nálunk a jazznek sosem volt igazán nagy tábora, és itthon egyszerűen nem fejlődhetett volna annyit, mint odakint. Öt éves kora óta klasszikus zenét tanult, és még nem érettségizett, amikor már felvették a jazz konzervatóriumba. Kint pedig ösztöndíjjal fel is vették a Berklee College of Musicba, a világ legrangosabb jazz egyetemére, és onnan ment San Franciscóba, én pedig évente kimegyek hozzá, és az itthoni koncertjeire is elmentem. A világ egyik legjobb dobosával, Lenny White-tal meg a basszgitáros Victor Baileyvel játszott együtt, ezek óriási nevek a jazzben, és nagyon büszke is vagyok rá.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

A táncdalfesztivál-korszak után miért nem maradt meg úgy, mint más kollégái, akiknek nagylemezük is volt?

Mert én is azok közé tartoztam, akinek nem jelenhetett meg lemeze. Voltunk jó páran, köztük olyan nagyszerű énekesek, mint Cserháti Zsuzsa, de nem lehetett nagylemezünk, mert Erdős Péter azt mondta, nincs igény rá. Erdős volt a mumus a mi szakmánkban, én se szerettem, de miért is szerettem volna, amikor rengeteg fellépésem volt, szeretett a közönség, ő mégis úgy döntött, ahogy. Én utána kezdtem csinálni ezeket a revüket a nagy helyeken: a Moulin Rouge-t két évig, ahol csak angolul énekeltem, mert oda csak külföldiek jártak. Előtte a Béke kupolatermébe viszont jártak magyarok is, és oda mindenki eljött a szakmából a premierre minden novemberben, mert olyan színvonalas műsort csináltunk. Tíz évig voltam ott, 1972-ben mentem át a Kamara Varietéből, de aztán bezárt a ház, és megszűnt a kupola is. Máté Péter, Korda György, Sankó László, többen is játszottunk ott rendszeresen: fél 11-kor kezdődött a műsor, tehát nem éjszakai lokál volt. ’82-be mentem át a Moulin Rouge-ba, ahol rám volt építve a műsor: tízen öltöztettek át, a közönség meg nézte a műsorfüzetet, hogy ki ez a szőke nő, amikor az előbb még vörös volt?

Vállal még fellépéseket?

Nem. Egy pár éve ugyanis elhatároztam, szabadságra küldöm magam, és szeretnék még kicsit lazítani, utazgatni, mert előtte dolgoztam én épp eleget, és soha nem lehettem a magam ura. Nem akartam oda jutni, mint egyes kollégák, akik nyolcvan fölött is hajtották magukat. Én inkább még élvezném kicsit az életet. Egy-egy alkalmat még elvállalok, felléptem a Fészek klubban, amikor Csongrádi Kata felkért, az S. Nagy Pista emlékestjére, voltam Bradányi Iván szerzői estjén, meg a Zalatnayval egyszer elmentünk egy falunapra, mert ott lakott a közelben egy közös haverunk. Sőt, egyszer még egy napra elmentünk pár éve Zürichbe is, egyetlen előadásra: Delhusa Gjon, Mátrai Zsuzsa, Mary Zsuzsi, Payer Andris, Zalatnay. Ebből az ötből már ketten nem élnek. De ez egy ragyogó program volt, és jól is fizettek. Azt viszont már nem vállalnám, hogy menjek le Nyíregyházára, másnap pedig Debrecenbe. Csináltam ezt több mint ötven évig. Tudja maga, milyen egy Wartburgban zötyögni? A Wartburg volt a hakniautó ugyanis, mert csak annak a csomagtartójába fért bele a dob.

Önről viszonylag sok filmfelvétel is fennmaradt, van, amit esetleg hiányol?

Régen volt egy hódolóm, aki a tévéből kilopott nekem vagy tíz régi, fekete-fehér felvételt a hatvanas évekből, később aztán ismétléseket, a Televarieté című műsorokét. Azt viszont sajnálom, hogy nem vehették fel, amikor Szécsi Palival együtt énekeltük a Viva Espana című számot, mindketten gyönyörű spanyol ruhában, de a jelmezes főpróbán egy dobogón kellett lejönnünk a színpadra, és az utolsó két lépcsőt eltévesztette, ezért le kellett ugrania, engem pedig magával rántott, és elrepedt a térdem. A mentő vitt el, hat hétig nem dolgozhattam, ezért ez nem mehetett le a tévében, viszont a Bradányi nemrég megtalálta ennek a dalnak a rádiófelvételét. Szécsi Palival egyébként együtt lépett fel az utolsó napján a Kamara Varietében, ott hülyéskedett velem előtte. Én voltam az utolsó, aki látta őt, másnap volt május elseje, három előadással, ő csinált volna egy részt, én a másodikat. Előtte elkapott a díszlettervező, hogy jaj drága művésznő, nagy baj van, a Palika megint öngyilkos lett. Ez akkor már a sokadik kísérlete volt neki, úgyhogy biztos voltam benne, ezt is túlélte, de ezúttal sajnos sikerült neki. El lehet képzelni, milyen előadás volt ez: lemondani nem lehetett, hiszen telt ház volt, csak a kasszánál kint volt egy tábla, hogy ma Payer András van, ami nem volt ritka, mert Palika, isten nyugosztalja, sokszor nem tudott megjelenni.

Kiemelt kép: Patkó Klári / MTI