Tandíjat vezet be a kormány úgy, hogy retteg a szó kimondásától. Úgy kell a hallgatóktól pénzt átcsoportosítani a pénzszűkétől szenvedő egyetemekhez, hogy ne szakadjon több százezer forint a diákok nyakába. A kormány abban látja a megoldást, hogy a vékony pénztárcájúak verjék magukat hitelbe 30 évre. Mintha fel sem merülne az a megoldás, ami pénzt is ad az egyetemeknek, de a szegényebb sorsúakat sem zárja el a tudástól.

"A tandíjat ellenzem. Azt szeretném, hogy Magyarországon olyan felsőoktatási rendszer működjön, ahol képes minden diák maga állni a tanulási költségét. Mindenki a teljeset" - Magyarország miniszterelnöke így gondolkodik a felsőoktatásról. A hétvégi Tranzit Fesztiválon aztán továbbiakat is megtudtunk a tervekből. Például azt, hogy az állami ösztöndíjakat minimálisra építené le Orbán Viktor, és helyette "rendkívül kedvező", akár 30 éves futamidejű, 1-2 százalékos diákhitelt adna a hallgatóknak, hogy mindenki állhassa a tanulás költségeit.

Azaz Orbán Viktor az azonnali fizetés helyett időben elcsúsztatottal számol. Az adófizetők pénzéből fizetett, államilag támogatott helyeket minimálisra szorítaná le, miközben a tandíjat, vagyis az azonnali költségtérítést a hallgatók jövőbeli jövedelmének terhére fizettetné meg. Vagyis ne a mai adófizetők, hanem a jövőbeliek fizessenek.

A felsőoktatásba ömlő több százmilliárd forint ma fekete lyukban tűnik el. Bizonyíték erre, hogy a magyar egyetemeknek esélyük sincs a világ legjobbjai közé kerülni, a tanárokat alig fizetik meg, a diákok pedig örülhetnek, ha legalább WC-papír van az egyetemi toalettben. Az "ingyenes" képzésben részt vevők könnyelműen választanak képzéseket, amelyből erősen kérdéses, hogy meg tud-e élni később, miközben az egyetemek a jó minőségű szolgáltatásban nem, csak a tömegoktatásban érdekeltek. Ez a konfliktus csak a tandíjjal oldható fel: aki fizet a tanulásért, az teljes joggal várhatja el, hogy kapjon is valamit a pénzéért.

Teher 30 évre

Tandíj. A 2008-as népszavazás óta nem kétséges, hogy az a kormány, amelyik ezt a kifejezést nem tagadószóval együtt használja, lemondhat a szavazók egy jó nagy részéről. Folyamatosan fenn kell tartani az ingyenes felsőoktatás illúzióját. Ez egy olyan társadalmi szintű hazugság, amely nem engedi, hogy egy kormány nyíltan belevágjon a tandíj bevezetésébe. A jelenlegi átalakítást is azzal támadják az ellenzők, hogy így csak a leggazdagabbak privilégiuma marad a tudás. Hogy fizetné ki a minimum 350 ezer forintos éves költséget például két középiskolai tanár gyereke? - érvelhetnek az ellenzők. A kormány egyetlen válasza az volt: úgy, hogy a következő "akár 30 évben" fogja visszafizetni diákhitel formájában.

Hitel. A diákhitel 2 valóban olcsó kölcsön. Egy hároméves közgazdászképzés 1 millió 50 ezer forint, ezt 2 százalékos hitellel előbb-utóbb tényleg vissza lehet fizetni, főleg, ha valaki nem az egész díjat fedezi hitellel. A probléma nem ez.

Hanem az, hogy ha felmerül egy nehézség, akkor miért rögtön a hitel a megoldás? Nincs pénz ma a felsőoktatásra? Szerezzünk pénzt a jövőnkből! A sok száz, ezer, ki tudja, hány diák, aki a tudását hitel felvételével szerzi meg, nem csinál mást, mint szegényebbé teszi magát a jövőben. Ez a gondolkodás a teljes társadalmat átszövi a 0 százalékos THM-re vett plazmatévétől az uzsorás zsebbmaffia csapdáján át egészen az államadósságig. Az éves termelésünk közel 80 százaléka van a zaciban.

Akkor mégis hogyan valósulna meg Orbán Viktor vágya, hogy minden diák maga állja a taníttatását? Tandíjjal! De ki mondta, hogy csak hitellel oldható meg a tandíj bevezetése, úgy, hogy a tehetősek ne váljanak zárt nemesi renddé?

Értünk dolgozik a kamat

A döbbenetes az, hogy fel sem merül a hitel ellentétpárja, a megtakarítás. Pedig ez az a módszer, amellyel a diákok képessé tehetők a tandíj fizetésére úgy, hogy nem kezdik felnőtt életüket milliós hitellel, az egyetemek, főiskolák forráshoz jutnak, és egy szolidaritási elem beépítésével a szegény, de tehetséges réteg sem esik el a tanulás lehetőségétől.

A lakástakarék mintájára az állam vállalhatná, hogy aki megtakarít, annak a havi betét 30 százalékáig kiegészítést ad a számlájára egy meghatározott összegig. Akár a babakötvény infrastruktúráját használva, azt tovább fejlesztve a gyerek születésétől indulna a pénzgyűjtés, és az állami támogatás járhatna 18 éves korig. A pénz felhasználása viszont időhatár nélkül maradna - ezzel ösztönözve az élethosszig tartó tanulást, és megakadályozva azt, hogy bent ragadjon pénz a számlán. A megtakarított összeget felhasználni 18 éves kortól a tandíj fizetésére, az állam által meghatározott körben egyéb felnőttképzésre, szakképzésre, sőt akár nyelvi képzésekre is lehetne használni.

Háromszázalékos reálhozammal (vagyis az inflációval csökkentett hozammal) számolva 18 év alatt havi 10 ezer forint befizetésével több mint 3,7 millió forint gyűjthető össze. Ez azt jelenti, hogy ha nem is gyűjt tovább valaki, az alapképzést könnyedén kifizeti ebből bárki szinte minden szakon, sőt a legtöbb esetben még a kétéves mesterképzés is belefér a keretbe, és maradna a nyelvtanulásra is. Van néhány szak, például az akár 2,7 milliós éves díjú orvosképzés, ahol a 10 ezer forint befizetése nem lenne elég. Ott szociális alapon lehetne tandíjcsökkentést adni, hogy a szegényebbek a takarékoskodás ellenére se maradjanak ki.

A KSH népességi adatai szerint körülbelül 1,9 millió 18 év alatti állampolgára van Magyarországnak. A Tárki 2009-es Háztartási Monitor című kutatásában szerepel, hogy körülbelül hányan számítanak szegénynek, alsó közép-, közép-, felső középrétegbelinek vagy jómódúnak. Ezek alapján durva becslésem szerint körülbelül 1 millió olyan gyerekkel kellene számolni, akinek a szülei egyáltalán nem, vagy nem elég mértékben tudnának megtakarítani.

A 900 ezer gyerek utáni 30 százalékos támogatás valamivel több mint 32 milliárdjába kerülne az államnak. Ha az 1 millió szegény helyett átvállalná az állam havi 13 ezer forint befizetését, az évi 156 milliárdot jelentene. Persze valójában árnyaltabb a kép, ez egy leegyszerűsített számítás, de az látható, hogy egy ilyen támogatási rendszer nem kerülne többe, mint 200 milliárd forint évente.

Felszabaduló milliárdok

A megtakarítók pénzéből és a támogatásból álló összeg tandíj formájában áramlana a felsőoktatási intézményekhez, amelyek működését bőséggel fedezné, ebből lenne pénz beruházni, fejleszteni, a tanári kart tisztességesen megfizetni, versenyképessé válni a világversenyben. Az állam a Haza és Haladás Alapítvány kimutatása szerint jelenleg 490 milliárd forintot költ a felsőoktatásra. Igaz, ebben sok minden benne van, de a 200 milliárdhoz képest így is jelentős tér nyílna a forrásátcsoportosításra.

Ez természetesen nem egy kiforrott rendszer. A példa szerint kötelező lenne a megtakarítás, de ez nem egy egyértelmű kiindulópont. Az is felmerülő kérdés, hogy ki vezesse a számlákat, és milyen szabályok alapján. Elő lehetne írni, hogy a megtakarítások legalább egy meghatározott százalékát magyar állampapírokba kell fektetni. Ezzel az állam a legjobb vevőket szerezné meg a papírjaira: a saját polgárait. Fontos kérdés az is, hogy a szolidaritás automatikusan járna, vagy kérésre férne hozzá valaki. És a legfőbb kérdés az lenne, hogy a mai rendszer hogyan állna át erre az újra.

A végeredmény megérné, hogy ezeken a problémákon átrágja magát egy kormány. A cél egy versenyképes, jól megfizetett tanárokat alkalmazó, modern kutatóműhelyeket befogadó felsőoktatási rendszer kiépítése. Ki fizetné a számlát? Ahogy Orbán Viktor szeretné, a diák (szülő) maga. Plazmatévé helyett.