Amióta szabadabb világ van nálunk is, Romániában is, azóta minden évben fellép az Uránia Filmszínház színpadán évente egyszer. „Csak a szívünkben nem száll az idő…”, énekelte, amikor pár ével ezelőtt magam is elmentem egy koncertjére, s az emberek – az erdélyiek – sírtak. A siker hatalmas volt.

- Mióta svéd állampolgár?

- 1978-tól. És ez számomra azt is jelentette, hogy azóta szabadon utazhattam haza, Erdélybe, illetve az anyaországba.

- Talán csak a fiatalok miatt kell kötelezően feltennem a kérdést, egy népszerűségben fürdő énekesnek miért kellett otthagyni szülőföldjét?

- Elviselhetetlenné vált az élet Ceausescu Romániájában, a hetvenes években. Meghurcoltak, be akartak szervezni. Akkor már televíziós és rádiós szerkesztőként is dolgoztam a román televízió magyar adásánál. És egy szép napon megkértek arra, hogy számoljak be mindarról, ami a szerkesztőségünkben történik, adjam meg azoknak a címét, akik külföldi állampolgárokkal kapcsolatot tartanak, egyszóval legyek besúgó. Ezt nem tudtam megtenni. Ráadásul olyan módon is szembekerültem a rendszerrel, hogy megtagadtam a Ceausescut éltető dalok éneklését, és akkor végképp rájöttem, nincs más lehetőségem, vagy elmegyek, vagy előbb-utóbb börtönbe kerülök. Szerencsém volt. 1976-ban megadatott nekem, hogy több ország impresszáriója is megkeresett, fellépésekre szerződtettek, és segítségükkel útlevelet kaptam, s elhagytam Romániát, s Erdélyt. Bukarestből utaztam a Szovjetunión keresztül Finnországba turnézni – ez volt az első feladat -, és amikor a szerződésem lejárt, akkor úgy döntöttem, nem térek vissza.

- A kincses Kolozsvárott született, a városról tudjuk, hogy számtalan művészt adott a magyarságnak, s akik ott élnek, állítják, nagyon nehéz elszakadni tőle. Fogva tartja az embert a múlt.

- Nekem is nehéz volt. Büszke vagyok szülővárosomra, s tudom, sokat kaptam tőle. Minden kolozsvári visz magával valamit, amit csak ott kaphatott meg az ember.  Hiszen kevés város van, amelyik úgy őrzi a történelmét, mint ez a valaha szinte színmagyar település. Nekünk ott tilos volt magyarnak lenni, s valószínű, ennek köszönhető, hogy sokkal keményebben készültünk fel az életre, mint a máshonnan származók. Mi tudtuk, ha csak annyit teljesítünk, mint egy román, az nem elég. Nekünk mindig többet kellett tudni, erre ösztökélt a sors, arról nem is beszélve, hogy az anyanyelv megőrzésében is döntő fontosságú volt, szinte otthonról hozott parancs, hogy ápoljuk a nyelvet, szépen beszéljünk. Ami tiltva van, az egyébként a gyerek számára mindig érdekesebb.

- Több mint harminc esztendő múltán is szépen, szabatosan, és persze akcentus nélkül beszél magyarul. Sem a svéd nyelv, sem az angol nem hagyott nyomot magán.

- Szerintem ez hozzáállás kérdése. Az anyanyelvet nem lehet elfelejteni. Azokkal, akik hazajönnek, s néhány év után törik a magyart, valami baj van. Ráadásul nekünk már az is megadatott, hogy a műholdak segítségével könnyen hozzájuthatunk a magyar nyelvű tévéműsorokhoz. Ennek én főképp a kisebbik fiam miatt örülök, hiszen ő már kinn született, s ezek segítségével gyakorolhatja az anyanyelvét. Bocsánat az apanyelvét, mert második feleségem finn. A  nagyobbik fiam négy és fél éves volt, amikor az édesanyjával utánam jöttek, ő tökéletesen beszél magyarul azóta is. A kisebbikkel viszont én megszületésétől kezdve magyarul beszéltem, ő ajándékba kapta tőlem ezt a nyelvet, hiszen amikor Magyarországon vagyunk, azonnal barátokra tud lelni, s ezt ő értékeli. Mi több, feleségem, Marita is nagyon szépen megtanult magyarul.

- Azt mondják, tekintélyes magyar kolónia él Svédországban. Megtalálta velük a kapcsolatot annak idején?

- Egy éves európai turné után érkeztem Svédországba 1977-ben, s első utam a magyar konzulátusra vezetett. Ott megkerestem a konzul urat, vagy inkább elvtársat, és azt kérdeztem tőle, milyen esélyeim vannak arra, hogy Magyarországon telepedjek le, merthogy az én édesanyám budapesti születésű, és Romániába nem akarok visszatérni.  Szemembe nézett, és azt mondta, semmilyen. Ezek után döntöttem úgy, hogy Svédországban maradok. Számomra igazi demokrácia volt, ami itt fogadott engem. Úgy éreztem, itt az ember a legfontosabb. Tetszett nekem ez a társadalom, de azt se tagadom le, döntő volt, hogy Svédországban már három év után be lehetett adni az állampolgársági kérelmet és pár hónap múltán meg is kaptam. És már mint svéd állampolgár meglátogathattam a szüleimet otthon, Kolozsváron. Hogy a kérdésére is válaszoljak, nagyon sokan vagyunk magyarok Svédországban, és az itteni Magyarok Szövetsége a világ egyik legjobban szervezett külföldön működő szövetsége. Sok városban van magyar ház, ahol összejönnek, találkoznak ide települt hazánkfiai, számos előadást, kulturális eseményt szerveznek, cserkészet működik a gyerekek számára, szóval vigyáznak arra, hogy legalább az első és a második generációban ne vesszen el a magyarság.

- Egy olyan ember, aki arról volt híres odahaza, hogy ezrek éneklik-dúdolják a dalait, és a koncertjein meg-megríkatja a közönségét, mit tud kezdeni a hangjával, meg a dalaival frissen svéd földre lépve?

- Hát magyarul nem énekeltem sokat az elmúlt évtizedekben, az biztos. Elsősorban a zenekarommal koncerteztem szerte Európában 1984 óta, ugyanis akkor alapítottam a zenekart. Sokszor léptünk fel a Svédország és Finnország között közlekedő sétahajókon, és természetesen elsősorban angolul, svédül, spanyolul, olaszul énekeltem. Magyarul csak akkor, ha a félreérthetetlen nevemet valaki meglátta a plakátokon, és megkért egy-két magyar dal eléneklésére. Viszont a Duna Televíziónak hála az utóbbi évtizedben már nem csak az erdélyi magyarok ismerték meg a nevemet, hanem az anyaországiak is, és ettől én nagyon boldog vagyok.

- Amióta itt él, producerek segítik abban, hogy találjon munkát?

- Egyedül csináltam mindent. Mint József Attila, csak magamban bízok. Valahogy így volt ez egész életemben. Elég korán be kellett látnom, hogy csak magamra számíthatok. Ez a felismerés akkor erősödött meg bennem, amikor bevándorlóként megérkeztem ide, és éreztem, hogy senki másra nem számíthatok. A zenekar megalapításával kezdődött el az én sikersorozatom, annyira, hogy nem volt impresszárióra szükségünk. Ma sincs. Az, aki engem el akar vinni Los Angelesbe, Budapestre, vagy éppen Erdélybe, az felhív, vagy megkeres a honlapomon, és megbeszéljük a dolgokat. A személyes kapcsolat megteremtése számomra nagyon fontos a munkámban.

- Az itteni beilleszkedése lelki nehézséget jelentett, nyelvit, vagy anyagit?

- Mindegyiket egyszerre. És az is hozzátartozik, hogy én egy nagyon sikeres pályát hagytam ott, huszonöt éves koromban a bukaresti televízió zenei szerkesztője és a bukaresti rádió egyedüli  zenei szerkesztője voltam, és közben koncertkörutakat csináltam.

- A hangját ki fedezte fel?

- Már tízéves koromban felállítottak az asztalra a szüleim, és azt mondták, énekelj nekünk, Gabika. Ez lett aztán az egyik pár éve megjelent dvd-nek a címe is. Tízévesen egyébként a kolozsvári operában énekeltem a gyerekkórusban, később pedig a Tosca-ban én voltam a pásztorfiú. Aztán a Zeneakadémia első évében rábeszéltek, hogy induljak a táncdalfesztiválon, amit megnyertem.

- És akkor eldőlt a sorsa.

- Igen. Száznyolcvan fokos fordulattal áttértem a könnyűzenére. S amikor aztán egy válltáskával és egy gitárral megérkeztem Svédországba, akkor a semmiből indultam, mint Mister Nobody. Először jazz-balettre járó hölgyek óráin doboltam, két kongát püföltem, hogy ritmusra menjen nekik a tánc. Sokszor feltettem magamnak a kérdést, jól döntöttem-e, hogy eljöttem otthonról. De akkor is az volt a válasz, amit most is gondolok: egy olyan országba jöttem, ahol szabadon fogok tudni zenét írni, énekelni, a gondolataimat szabadon fogalmazhatom meg és ki is mondhatom, és ilyen szempontból igencsak hálás vagyok a sorsnak, hogy ide vezetett.

- Hány esztendő volt olyan nehéz, amit talán ma már nem is vállalna?

- Az első nyolc. Amikor aztán egészen váratlanul lehetőséget kaptam, hogy a Nobel –díj átadási ünnepségére érkezett vendégek előtt énekeljek, akkor sínre került az életem.

- Nekem itt, Svédországban rögtön feltűnt, hogy ezek az emberek – miként az épületeik – cseppet sem hivalkodók. Még ha gazdagok, akkor sem. Magának mi tűnt fel először itt?

- A becsületességük. Segítőkészek, szerények. Van is egy olyan közmondás, ami egyébként egész Skandináviára vonatkozik, miszerint nagyon nehezen barátkozol meg egy északival, de amikor barátja lettél, akkor egy életre kaptál egy új barátot. És ez tényleg igaz. Ez feledtetni tudja a ködöt és a sötétséget, ami télen itt megnehezíti egy kicsit az életet.

- Minek tulajdonítja, hogy míg másokat, akik elmentek a szülőföldjükről, elfelejtettek az otthoniak, magát viszont Erdélyben nemhogy elfelejtették, hanem a rajongótábora még tán bővült is, mintha mi sem történt volna.

- Hadd ne legyek szerénytelen, ehhez kellett egy bizonyos tehetség, amellyel születik az ember. Kellett egy nagy adag szerencse. És talán az is, hogy hamar rájöjjek arra, ha csak utánozok másokat, azzal nem fogok sokra jutni. Ugyanakkor nagymértékben hozzájárult az én sikeremhez, hogy disszidáltam. És amikor tizennyolc év után visszatértem a hazai színpadokra, olyan fogadtatásban részesültem, amilyenről álmodni se lehet, mert a távollét, a honvágy megszülték bennem azokat a dalokat, amelyeket biztosan nem írtam volna meg, ha nem hagyom el Erdélyt. És az is fontos, hogy ezeket a dalokat valamennyi magyarnak írtam, mind a tizenötmilliónak.

Kondor Katalin